A Gőg Vaksága: Amikor a Teremtmény Önmagát Imádja

Drága Lélek, ki az Örökkévalóság visszfényét kutatod a mulandóság porában, ma a teremtés hajnalának legfájdalmasabb titkához vezetlek. Nem a Sátán külső ármányához, hanem ahhoz a benső, finom méreghez, mely a legfényesebb szellemeket is képes volt elhomályosítani: a gőg és az önimádat bűnéhez.

Képzeld el az elsődszellemeket, kik a Mennyei Atya lényegéből születtek, s kiknek feladatuk a teremtés gyönyörűsége volt. Teremtő erejüket Atyjuktól kapták, s világokat népesítettek be szellemi kisugárzásukkal. Munkájuk gyümölcseiben gyönyörködtek, s ez rendjén is volt, hisz a Teremtő maga is örömét lelte alkotásaiban. Ám a baj akkor kezdődött, amikor egyesek e gyönyörködésben önmagukra, saját teremtő hatalmukra kezdtek összpontosítani.

Ahelyett, hogy a Forrás felé emelték volna tekintetüket hálával, befelé fordultak, saját szellemi gazdagságuk sokszínűségében merültek el. Azt a hatalmat, amit Isten kegyelméből kaptak, hogy szolgáljanak, a magukénak kezdték érezni. A növekedés szent vágya hatalomvággyá, a testvérekkel való egység pedig versengéssé torzult. Már nem az volt a fontos, hogy Istennel és a többiekkel harmóniában éljenek, hanem az, hogy megelőzzék társaikat, hogy birodalmuk mind hatalmasabb legyen. Önmagukat kezdték imádni, saját teremtett világukat csodálni, elfeledve, hogy minden erő és minden szépség egyedül a Mennyei Atyától ered.

Ezzel a befelé fordulással önmaguk köré zárlatos falakat, sűrű bűnkérgeket emeltek. Elzárták magukat attól a Szeretet-energiától, melyet addig testvéreiknek kellett volna továbbadniuk. Az adás szent törvénye helyébe a szerzés önző mohósága lépett. Ez a bezárulás volt a bukás valódi lényege: a szellem, midőn önmagán kívülre helyezkedik, elfeledve Isteni Eredetét, a nemlét felé, a szellemi halál fagyos dermedtsége felé indul el.

Lelkem, lásd meg ebben a kozmikus drámában a saját küzdelmedet! Hányszor esünk abba a kísértésbe, hogy tehetségünket, sikereinket, tudásunkat a magunk érdemének tulajdonítsuk? Hányszor érezzük úgy, hogy mi magunk vagyunk erőnk és boldogságunk forrása? Ez a gőg suttogása, ez a Sátán legfinomabb ármánya, mely nem külső támadással, hanem belső önimádattal választ el minket Istentől. Mert aki önmagát imádja, az nem képes befogadni az Úr kegyelmét.

Térjünk hát vissza az alázathoz! Ismerjük fel, hogy minden lélegzetvételünk, minden jó gondolatunk és minden szeretet-cselekedetünk az Ő ajándéka. Ne a magunk teremtett kicsiny világát csodáljuk, hanem emeljük tekintetünket a Világmindenséget alkotó és fenntartó Örök Fényre. Mert csakis az Ő világosságában láthatjuk meg önmagunk valódi, Istengyermeki lényegét, s csakis az Ő szeretetébe visszatérve találhatjuk meg az igazi, örök otthonunkat.